reneszánsz bölcselet: az →újkori bölcselet első korszaka 1400-1640-ig. - A kk. is értékesítette az antik műveltség javait, de azokat a maga eszméihez alakította. A ~ ezzel szemben az ókor bölcseinél világnézeti tájékozódást, az antik műv-ben pedig szépségeszményt keresett. Az ember öntudata és magában való bizakodása erősen megnövekedett az iránytű, a messzelátó, a kv-nyomtatás feltalálásával; az új világrészek fölfedezésével a term. gazdálkodás helyébe az egyéni vállalkozásnak és kezdeményezésnek teret engedő pénzgazdaság kezdett kifejlődni. Mindez a termfölötti hit fogyatkozásához vezetett. A reneszánsz alapérzés szerint a tettvágy, a hatalom, a természet gazdagsága hívebben visszatükröződik az ókor klasszikusainak a műveiben és műalkotásaiban, mint az embert természetfölötti rendeltetésére figyelmeztető kk. szellemi (román, gót) alkotásaiban. A →kozmosz megnövekedésével a Föld elvesztette központi jelentőségét, a társas kapcsolatok kiszélesedésével elhomályosodott a ker. ember kiválasztottságának a tudata. A →humanizmus nem fordult a kerség ellen, de kizárólagos érték-tudatát megingatta, mert →individualizmusa és →naturalizmusa egyre jobban eltávolodott a vallásos világszemlélettől. Megindult az átértékelés folyamata, amely már nem transzcendens normákhoz igazodott, hanem az egyéni élmény, a természeti jelenségek s a társad. életben megnyilatkozó erők megfigyeléséből törekedett megismerni a lét titkait. - Az új eszmevilág az iskolás filozófiát alkalmatlannak ítélte gondolatai kifejezésére; s bár a →skolasztika ezt a hiányt hamarosan pótolta, vezető helyét nem tarthatta meg. A reneszánsz tudásvágya az állandónak, maradandónak tekintett világhoz alkalmazkodó skolasztikus ismeretelmélet helyett a lét rejtett titkait feltáró, felfedezéshez segítő megismerési mód alakítására törekedett. Szabadságra vágyó szelleme tehernek érezte a skolasztikus fegyelmet. A kk., testületekbe szervezett élet felbomlása feloldotta az isk. kötelékeket is: a régi nagy központok (Párizs, Oxford, Köln) elveszítették irányító szerepüket, s az →egyetemek mellett a szabad működést biztosító →akadémiák (Firenze, Velence, Nápoly) vonzották magukhoz a tudós világot. A reneszánsz szellemétől megérintett matematikusok, művészek, természetkutatók, politikusok új fil-ra vágytak, s ehhez az indítattatást a műv-hez hasonlóan az antik művelődés kincsestárából akarták meríteni. Mivel azonban az antik értékeket a maguk eredeti formájában nem lehetett átvenni, alakításával, formálásával az átmeneti korokra jellemző keverék ~ született. Itáliából kiindulva jutott el No-ba, Németalföldre, Fro-ba, Angliába, s mindenütt előkészítették a talajt az újkori fil. számára. -

1. A ~ és Platón. Az antik filozófia felé fordulást és felújítását segítette a) a skolasztika által meghonosított arisztotelészi szillogisztikával kapcsolatos ellenérzések erősödése, b) a humanisták misztikus hajlamai, c) a költői képzelet szabadságvágya, d) a formák szépségének kultusza. Mindez elsősorban a platóni filozófia újjászületésének kedvezett. →Platón tanait főként a Ny-i Egyházzal való egyesülés végett Itáliában megfordult gör. követek hozták magukkal. Georgiosz Gemisztosz Plethon (1355-1450) újplatonikus előadásainak hatására született meg Cosimo de Mediciben a firenzei platonikus akad. megalapításának gondolata. →Arisztotelész fil-ját védelmébe vette Georgius Trapezuntius és Georgius Scholarius (Gennadio), →Bessarion (†1472) pedig Platón elsőbbségének biztosítása mellett az arisztotelizmus és a platonizmus összeegyeztetésére törekedett. - A firenzei akad. első vezetője Marsilius Ficinius (1433-99), aki lat-ra ford. Platón és →Plotinosz műveit. Platónban a vallásos géniuszt tisztelte (Theologia Platonica, 1482), kifejezéseit misztikus értelmű szimbólumoknak tekintette. A →Savonarola szellemi befolyása alatt álló misztikus irány erősen megnyilvánul →Pico della Mirandola (1463-94) működésében is. A gör., arab, zsidó és skolasztikus bölcselet tanulmányozása alapján Pico az emberi gondolkodás egységének eklektikus elvét vallotta. Az antik fil. és a Szentírás tartalmi azonosítása miatt az Egyházzal összeütközésbe is került. A testi, égi és ideális lét tökéletességeit magában egyesítő ember (mikrokozmosz) méltóságát e tökéletességek harmóniájában látta (Oratio de hominis dignitate). A firenzei akad-nak a szépség örök normáit önmagában hordozó lélek teremtő erejét s az érosz harmóniát alkotó hatalmát hirdető szava élénk visszhangra talált a reneszánsz műv-ben is. →Leonardo da Vinci szerint amint a tud. az ész által, úgy a műv. a képzelet által teremti meg másodszor a természetet. -

2. A ~ és Arisztotelész. Bár a skolasztika háttérbe szorult, az arisztotelizmus averroista iránya Padovában és Velencében eleven maradt. Legnagyobb képviselője Velencében a 15. sz. végén Niccoletto Vernias volt, majd a görögökkel felvett kapcsolat nyomán a nagy gör. kommentátor, Alexander Aphrodisziasz. Az averroisták hamarosan szembekerültek az alexandristákkal, akiknek legnevesebb képviselője a Padovában működő Petrus Pomponatius (Pomponazzi, 1462-1525). Mind az alexandrinisták, mind az averroisták tagadták az egyéni halhatatlanságot, de míg az averroisták az egyetemes értelmet halhatatlannak állították, addig az alexandrinisták azt vallották, hogy az érzéki lélekkel a vele együtt működő értelmes lélek is elpusztul a test halálakor. Ehhez a tételhez alkalmazták naturalisztikus etikájukat is. Ezenkívül az alexandrinisták tagadták a világ és a mozgás örökkévalóságának a tételét is. Az averroisták és alexandrinisták tanítását az Egyh. tanításával összhangba hozni igyekvő „kettős igazság” elvet az V. lateráni zsin. 1513: elítélte. - Az arisztotelizmus-ellenes áramlatok fő irányítói Ludovicus Vives és Pierre de la Ramée. Vives (1492-1540) megfigyelésen alapuló természet- és lélekvizsgálatot sürgetett, szerinte a platóni és a sztoikus etika szelleme közelebb áll a kerséghez, mint az arisztotelészi. Pierre de la Ramée (1515-72) az arisztotelészi dialektika helyett egy, az emberi szellem törv-einek szerinte inkább megfelelő logikát szerkesztett, amely a logikát és a retorikát az ars dicendi (dialektika) fogalmában egyesítette (Animadversiones in Dialecticam Aristotelis, 1534; Institutiones Dialecticae, 1543). A felületesen megszerkesztett dialektika nem pótolhatta az arisztotelészi logikát, a maga korában mégis nagy hatást és meghasonlást keltett, s a dialektikusokat a ramisták és antiramisták pártjára osztotta. - A kommentátorok vitáitól függetlenül →Faber Stapulensis (1455-1537) Arisztotelész filológiailag helyes megértésére törekedett. -

3. A ~ és az antik filozófia más irányai. A reneszánsz naturalizmusával jól összhangba hozható volt a →sztoicizmus, melyre Cicero és →Seneca fokozottabb ismerete terelte a figyelmet. Ker. színezetű reformja Justus Lipsius (1547-1606) lőveni tanár nevéhez fűződik. Az →epikureizmust Laurentius Valla (1407-57) tört. kutatásai elevenítették fel, de az érzékiség túlhangsúlyozásával erős ellenkezést váltott ki. Az új termtud., orvostud. és a mat. egyelőre csak hipotetikusan felállított tételei a függetlenségre vágyó individualizmustól támogatva a pozitív irányok mellett a →szkepticizmus szellemét is felébresztették. A reneszánsz szkeptikusok közül a legnagyobb hatást Michael de Montaigne (1533-92) keltette. Barátja, Petrus Charron (1541-1603) knk. abban a tényben, hogy a lélek természetes erőivel nem ismerhetjük meg az Istenben rejtőző igazságot, igazolva látta a →kinyilatkoztatás szükségességét (De la sagesse, 1601), mégsem a vallást tette az első helyre, hanem az erkölcsöt, melynek lényege a törv. követése helyett a szándék becsületessége (probité). A vallás az erkölcs koronája, nem alapja. Az orvos-fil. Franciscus Sanchez (1562-1632) a szkepszist a metafizika és az iskolák dogmatikus tételeire mérsékelte, ugyanakkor az empirikus kutatás eredményeinek nagy jelentőséget tulajdonított. - Az antik fil. felújításának lendületével nem állt arányban a történeti kritika ereje. A régiért naivan lelkesedő reneszánsz korabeli ember szívesen fogadta Platónt az újplatonikusok, Arisztotelészt az averroisták és az alexandrinisták értelmezésében. A kerséget, amelyhez a vallásos hagyományok alapján ragaszkodott, összeegyeztethetőnek tartotta a sztoicizmussal, s azzal a gondolattal is hajlandó volt megbékülni, hogy a szkepticizmus a vallásos hit bensőségét nem veszélyezteti. **

Kecskés 1944. - Nyíri 1991:193.